A másik frontvonal: a koronavírus-háború hétköznapi hősei

0
47

Catriona Dolan-Lawson (28 éves), középiskolai tanár Londonból

Csak egyszer sírtam, amióta ez az egész elkezdődött: az utolsó órám után a tizenegyedikes osztályommal. Ekkor éreztem meg azt, mennyi minden megváltozik. Az iskolánkat bezárták. Még nem tudjuk, mennyi időre, az is kérdés, hogy kinyit-e még ebben a tanévben.

Tanárként feladatom, hogy amikor a diákjaim kérdeznek tőlem valamit, lehetőség szerint tudjak rá válaszolni. Ebben a helyzetben azonban nem voltak válaszaim. Úgy éreztem magam, mint akinek kihúzták a szőnyeget a lába alól. Ez mégsem rólam szólt: van egy osztályom, benne harminc aggódó fiatallal, akiket meg kell nyugtatnom. Amikor utoljára gyűltek össze az osztályteremben, elhatároztam, hogy nem búcsúzok el tőlük, helyette inkább azt mondjuk, ‘hamarosan találkozunk!’. Ez így kevésbé érződik véglegesnek.

Három napunk volt arra, hogy kitaláljuk a folytatást. Nem volt könnyű; tanárként nem csak úgy gondoltam magamra, mint egy olyan emberre, aki megtanítja a diákokat arra, hogyan tudnak levizsgázni, hanem úgy, mint valakire, aki átsegíti őket a kamaszkor nehézségein. Ez most még nehezebb, mint máskor, de igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt. Ugyanakkor próbálok egy kis normalitást is vinni a mindennapjaikba: a mai tizenéveseknek minden információ a rendelkezésükre áll, pontosan tudják, mi történik a világban és ez most félelmetes nekik. Nekünk is az, mégis a mi felelősségünk megnyugtatni őket. Nagyon sajnálom a diákjaimat, hogy ez a helyzet megfosztja őket sok gyerekkori élménytől. A végzősöket például a szalagavató báltól. Vagy azoktól a vizsgáktól, amik végül sokkal jobban sikerülnek, mint azt valaha is remélték volna. Abból, ahogyan ők kezelik ezt az egész helyzetet és próbálnak pozitívak maradni, én magam is sok erőt merítek.

Hannah Lane (28 éves), temetési szertartás vezető

Múlt kedden végignéztem, ahogyan egy fiú egyedül üli végig az apja temetését. Nem voltak vendégek, nem volt rendes szertartás, nem volt ott neki senkije azokban a pillanatokban, amikor szüksége lett volna rá. Még a saját anyja sem lehetett jelen, aki apjának férje volt közel 60 éven át, mivel túl kockázatosnak ítélték. Ez volt a munkám legfurcsább és legmélyebb pontja idáig.

Nyolc évvel ezelőtt voltam életem első temetésén és az első perctől kezdve imádtam. Az emberek azt gondolják, szomorú a munkám, pedig meglepően örömteli tud lenni. A temetések legalább annyira szólnak az ünneplésről, mint gyászról és nincs csodálatosabb dolog látni, mint amikor összegyűlik sok-sok különböző ember valakinek az életéből, akik lehet, hogy hosszú-hosszú ideje nem találkoztak, vagy éppen akkor látják egymást először.

Pár héttel ezelőtt azonban mindez megváltozott. Nehéz megmondani valakinek, hogy nem hívhatja meg azt a száz embert, akit szeretne, hogy közösen elbúcsúztassák élete szerelmét, hanem mindössze tíz embert választhat ki a közvetlen családból. Azt sem könnyebb közölni velük, hogy bármennyire fáj is, nem ölelhetik meg a hozzátartozójukat. És azoknak is nagyon nehéz, akik biztonsági okokból nem jöhetnek el – nekik szeretnénk stream-en keresztül közvetíteni a szertartásokat.

Őszintén szóla ez a mostani helyzetben a munkám egyáltalán nem emlékeztet arra, amilyen eddig volt. Most minden földöntúlinak és szívszorítónak tűnik. Néha, amikor az ágyban fekszem, arra gondolok, hogy nem megyek be másnap dolgozni, de aztán mégis bemegyek. Egyszerűen azért, mert az az igény, hogy rendesen elvégezzük a munkánkat, nagyobb a félelmünknél.

Kathleen Sims (37 éves), egy hajléktalanokért dolgozó jótékonysági szervezet vezetője

Egy átlagos napon körülbelül húsz ember jön be hozzánk. Ezekben a napokban 150. Az emberek félnek és éheznek, de sajnos mi sem tudunk mindenkit ellátni. A végén már ők is csak annyit kérdeznek: “kaphatnánk egy kis vizet?”, nekünk pedig gyakran közölnünk kell velük, hogy sajnos elfogytak a poharaink.

A mostani helyzet nem csak egészségügyi, de humanitárius katasztrófa is. Az elmúlt hetekben elkezdtük felvilágosítani a minket megkeresőket arról, mi várható és hogy lehetőség szerint maradjanak zárt térben. A legtöbb hajléktalannak azonban, akik gyakran mentális betegségekkel, vagy függőségekkel is küzdenek, nem ez a legfontosabb problémája. Akkor érzékelik csak, hogy valami van, amikor a közvetlen környezetükben történik valami szokatlan – például senki nincs az üzletekben, vagy bezárnak a kocsmák. Most pénzt szerezniük is sokkal nehezebb és veszélyesebb is ilyenkor az utcán élni. Mindezeken felül pedig több új hajléktalan is lett, elsősorban azok közül, akik elveszítették az állásukat és nem tudták tovább fizetni a lakbért.

Az új helyzet új lehetőségeket is teremt, de minden folyamatosan – és gyorsan – változik. A nappali melegedők bezártak, mivel ott lehetetlen megtartani az emberek közti távolságot. Emiatt viszont a hajléktalanok itt nem tudnak lezuhanyozni és nem kaphatnak más ellátást sem. Hetek óta nem volt egyetlen szabadnapom sem. Folyamatosan megoldásokat akarok keresni a problémákra és egyben tartani a hozzánk járókat és a csapatunkat. Édesapámat pár héttel ezelőtt leukémiával diagnosztizálták, de tudom azt, hogy neki is ugyanolyan fontos az, amit csinálok, mint nekem. 

Hannah Pratt (26 éves), csomagkiszállító Londonban

A kijárási korlátozás előtti héten kezdtem el futárkodni és az élet akkoriban egészen normálisnak tűnt. Elképesztő, mennyire gyorsan meg tudnak változni a dolgok! A koronavírus-válság előtt az emberek a szemembe sem néztek, csak kinyitották az ajtót, átvették a csomagot és ennyi volt. A kijárási korlátozás bevezetése óta sokkal jobban figyelnek és kedvesebbek is velem. Többet is beszélgetünk: ez a tisztelet egy új szintje és úgy érzem, törődnek is azzal, hogy én jól legyek, ami kedves tőlük. 

Egy barátom ajánlott be az Amazon Flex-hez (az Amazon futárszolgálata – a szerk.). Addig kizárólag saját ruhamárkámon dolgoztam az otthonomból és jól jött egy kis extra pénz. A kijárási korlátozás bevezetése óta sokkal több napot kaptam, mint addig és van, hogy három műszakban dolgozom, akár 6:30-tól éjfélig is. 

Sokkal több macskaeledelt és vécépapírt szállítok házhoz, mint korábban. Egyszer, miután egy ilyen csomagot az ajtó előtt hagytam, utánam kiabáltak: “Köszönöm! Olyan ez most, mintha arany lenne!”. Amikor pedig karanténban lévő embereknek viszek ételt, akkor igazán azt érzem, hogy fontos munkát végzek, hiszen ezeknek az embereknek hatalmas szükségük van rám. Nem gondolok hősként magamra, csak egy futárként, aki segít az embereknek túlélni ezekben a nehéz időkben.

Megpróbálom nem hallgatni a híreket az autóban, inkább podcastokat hallgatok és playlisteket. Mindezek mellett is folyton felteszem magamnak a kérdést: vajon eleget tettem azért, hogy elkerüljem a betegséget? 

Emily Deeley (26 éves), vásárlói élmény menedzser

A munkám mindig is az én saját mennyországom volt. Egy hely, ahol úgy éreztem, az én kezemben van az irányítás. Manapság már nem ez a helyzet: minden nap újabb döntések és szabályok születnek, én pedig igyekszem kontroll alatt tartani a szorongásomat és megtenni minden tőlem telhetőt.

Az eddigi legfélelmetesebb nap az volt, amikor elkezdtek keringeni a fotók az áruházak üres polcairól a közösségi médiában. Hamarosan minket is kifosztottak a legfontosabbakból: tartós tej, tojás, liszt, tészta és persze vécépapír – mind eltűnt a polcokról. Szürreális látvány volt. Az emberek már a raklapról elkezdék leszedni a vécépapírt, még mielőtt kipakolhattuk volna a polcokra. A vásárlók velünk kiabáltak, hogy visszatartjuk a készleteket saját magunk számára. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor mindenkiben tudatosodott: komoly helyzettel állunk szemben.

A helyzet napról napra változott. Jött az egyes termékek mennyiségi korlátozása, a kétméteres távolságtartás, a ‘csak időseknek’ idősávok… Az emberek azonban gyakran nem tarták be ezeket a szabályokat, nem feltétlenül azért, hogy rosszat tegyenek másokkal, hanem azért, mert az áruházak sem így lettek megtervezve. A vásárlók többsége azonban hálás. Látom a mosolyukban és szemükben. 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét