A színpad vonzásában – Kamarás Iván mesél édesanyjáról, Uhrik Teodóráról

0
48

– Az édesanyád pályáját elemző egyik írásban olvastam, hogy neki, a Pécsi Balett nagyasszonyának egyik kiemelkedő időszakát jelentette az 1972-es év. Ez azért döbbentett meg, mert te, Iván, éppen akkor születtél. Nem tudom, nem elírás ez?

– Ő pontosan ilyen! Szülés után folytatta a munkát, szinte rögtön. Gyors, heves szerelembe esett édesapámmal, a társulatból talán ő szült először, de a táncból sem akart még rövid időre sem kiszállni. Neki ez hozzátartozik az életéhez.

– Úgy emlékszem, ő számított a társulat egyik csillagának. A Pécsi Balett nevét abban az időben az egész földrészen ismerték.

– Anyukám erre született, és az indulása a pályán szerencsére éppen egybeesett a Pécsi Balett indulásával. Velük jelent meg a kortárs balett Magyarországon, és rögtön Európa egyik leghíresebb társulatává váltak. Tele voltak hittel, lendülettel, forradalmian új elképzelésekkel, és ez hajtotta mindegyiküket. Onnan nem lehetett egy időre kiszállni, aztán egy idő után visszasétálni. Nem, az elképzelhetetlennek minősült abban a szédítő iramban. Vagy együtt kellett haladni a társasággal, vagy elbúcsúzni végleg. Anyu ment, amint tudott. Nem akart kimaradni semmiből.

– Neked nem is hiányzott az, amire azt szokták mondani, hogy békés, harmonikus gyermekkor?

– Nem is tudtam, mi az, de visszagondolva sem érzem, hogy bármiről lemaradtam volna. Közben sokat bandáztam, sportoltam, jártam szakkörökbe. Nekem gyakorlatilag a színház jelentette a második, sőt olykor az első otthonomat. Ott időztem anyuval egész nap, próbákon, megbeszéléseken, előadásokon. A női öltöző számított sokáig a tanyámnak, imádtam ott lenni. Meggyőződésem, hogy ott alapozódott meg a nők iránti rajongásom, és az ottani tapasztalataim sokat segítettek abban, hogy viszonylag könnyen tudtam kapcsolatot kialakítani velük. Hatévesen aztán kiűzettem a paradicsomból. Bimbózó, kicsit intenzívebb érdeklődésemnek valószínűleg jelét adtam, és áttettek a férfiak közé, ott lebzseltem napközben, és a fiúktól elleshettem egy csomó férfias dolgot, például a pókert. Sok mindenből persze akkor semmit nem értettem, viszont később fokozatosan rájöttem a válaszokra. És bámultam a próbákat, előadásokat, drámákat, operetteket, operákat és baletteket. Nem tudom, miért, de folyton aggódtam, nehogy valaki elessen előadás közben. És nagyon nagy csalódást jelentett, hogy a Titus előadására nem engedtek be, mondván, ehhez még kicsi vagyok. Azóta többször is megnézhettem volna, de sajnos ettől önmagában nem lettem sokkal boldogabb. Én akkor szerettem volna látni, és felháborodtam, amiért nem engedtek be.

– Nem találtad furcsának, hogy az a hölgy, aki napközben otthon zoknit stoppolt, mosogatott, port törölgetett, este gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákban jelent meg, fantasztikus szerepeket táncolt, több ezer ember ünnepelte? Nem kérdezted, akkor valójában melyik is a te igazi anyukád?

– Én stoppolás közben is misztikus csodának láttam, és látom a mai napig. Ő mindenben 100%-ot teljesített, bármit csinált, és ilyen is maradt. Tökéletes, gondos, szerető anyuka volt, és tökéletes, egyedülálló csoda a szerepeiben a színpadon. A prózai előadásokban is mindmáig emlékezetes alakításokat nyújtott, tanárként egészen új, forradalmi módszereket vezetett be, és amióta a társulat vezetője, szinte minden idejét velük tölti. Ha valamit akarok mondani anyukámnak, akkor egyszerűbb, ha valamelyik táncosával üzenek, mert nekem csak időnként veszi fel a sok elfoglaltsága miatt a telefont. Jó, ez azért így nem igaz, mert minden nap beszélünk, sokszor naponta többször is.

A teljes cikk a Nők Lapja 2020/15. számában olvasható el. A magazin április 7-től kapható az újságosoknál, digitális formában pedig a Digitalstand oldalán.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Császár Bálint

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét