A vers a mi hazánk – Címlapinterjú Szabó T. Annával, Tóth Krisztinával és Grecsó Krisztiánnal

0
53

– Mindhárman költőként indultatok a pályátokon. Ez alkati hasonlóság, vagy a prózához a versen keresztül vezet az út?

Tóth Krisztina: Nem feltétlenül. Sőt, az a jellemzőbb, hogy a költők megmaradnak a költészetnél. A vers másfajta sűrítést kíván. Én azt hiszem, Krisztián más alkat, mint mi. Nála a próza nem képekből sarjad, ahogy Annánál és nálam. Ő inkább prózaíró, aki verseket is ír, mi pedig költők vagyunk, akik prózát is írnak. Ez gyökeres alkati különbség. Egy virtigli prózaíró mindent ki akar bontani, megmutatni, a költő pedig azon igyekszik, hogy minél kevesebbet mutasson meg, és csak egy jellemző képkivágást ragadjon ki a nagy egészből.

– Egyetértesz, Krisztián?

Grecsó Krisztián: Tökéletesen. Nem véletlen, hogy a második verseskötetem után Fried István irodalomprofesszor azt kérdezte tőlem: „Ne haragudjon, fiatalember, ha maga folyton történeteket mesél el a verseiben, miért nem ír prózát?” Nagy rádöbbenést jelentett, hiszen az ember magával kapcsolatban a legelemibb kérdéseket sem teszi fel. Nekem az elmúlt másfél évben óriási érzelmi sokkokon, egy súlyos daganatos betegségen kellett átesnem ahhoz, hogy versben is meg tudjak szólalni. Az önsajnálatnak és az öngyűlöletnek olyan gomolygásában teltek azok a hónapok, amelyben prózához nem is tudtam volna nyúlni. Ahhoz távol kell tartanod magadtól az anyagot, azt meg ugye nem lehetett. Meg kellett keresnem a versnyelvemet, holott annak idején költőként kezdtem. Végül Babits Mihály Balázsolás című verse segített. Babits gégerákban szenvedett, és ez a könyörgés most érthetően egészen másképp hatott rám, mint korábban. Akkor kezdtek el jönni a versek. Most jelentek meg kötetbe gyűjtve Magamról többet címmel.

Szabó T. Anna: Krisztián, tudtad, hogy Babitsnak is volt egy örökbe fogadott kislánya? Ugyanúgy, mint neked Hanna. Gyönyörű, hogy valaki rád talál, pedig nem is keresed. Egyébként nekünk Krisztával szintén fontos vonatkoztatási vonatkoztatási pont Babits. Nem csupán erkölcsi értelemben, a figyelmében is.

– Még ki hatott rátok a pályátokon?

T. K.: Mi Annával Lator László költő, műfordító szemináriumára jártunk az egyetemen, és ez meghatározta a vonatkoztatási pontjainkat, azzal kiegészülve, hogy Annának szorosak az angolszász, nekem pedig a francia kapcsolódásaim. Erősen hatottak rám Appolinaire ringó, lebegő, hosszú mondatai, de említhetném az Újhold körét és a Nyugatosokat is, elsősorban Kosztolányit. És Kormos Istvánt, akinek daloló, ugyanakkor borzas, különös verseit nagyon szeretem. Dalformában elmondani valamit, ami nem dalformába való: ez az én költészetemre is nagyon jellemző.

– Mindketten végtelenül játékos költők vagytok Annával, hogy csak Kerge ABC című, Varró Dániellel hármasban írt gyermekköteteteket említsem.

Sz. T. A.: A játékosságot is Lator tanár úrtól hoztuk. Ő hangsúlyozta mindig, hogy a versírás elsősorban öröm és játék legyen. Nem kell vele elérni semmit, bármit meg lehet írni, a fontos, hogy jó legyen a vers.

– Ez mintha ellentétben állna József Attila intésével: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni”. Vagy tévedek?

T. K.: A kettő nem zárja ki egymást. Éppen mostanában gondolkodtam el a traumákon, amit Krisztián is említett. A fi ataloknál, akiket tanítok, sokszor azt látom, hogy már megvan minden eszközük, hogy kifejezzék magukat, csak éppen nem történt még velük semmi elemi erejű dolog. Történik persze ez-az, szerelmesek is voltak például, mégsem történt még velük semmi. Ha valóban megtörténik, vagyis tudatosodik, az azonnal átvilágít a versen. Ott van valami, ami több tenálad. Bocsánat, de nem tudom másképp mondani, ott van az Úristen. Ehhez azonban előbb meg kell tanulnod, mi a dolgod, hol a helyed a világban. Ezt nem érdemes megúszni, ha az ember azt akarja, hogy valami kijöjjön a tollán. Így gondolhatta József Attila.

– És te is, amikor Porhó című versed végén azt kérdezed: „szívek, szavak / mélyén mi ülepszik, mi lesz / így fog eltelni, élni ez? / Vagy túl / a túl / bonyolult léten, túl ezen / egyszercsak majd megérkezem / s ittlétemet / átlátom ott?!”

Sz. T. A.: Pont ezt a verset olvasta fel nekem Gyuri (Dragomán György író, Anna férje – a szerk.) egyik nap. Meg kell érteni, hogy mi történik veled. Ezért a megértésért könyörög az ember. Régebben ihletnek, sugallatnak nevezték, de talán Pilinszky János szava erre a legjobb: kifülelés. De amíg kifüleled a lényeget, nagyon kell figyelned. A hétköznapok pillanataiból kihallani azt, ami szól hozzánk, és egyszer csak megmutat valamit a létezés lényegéből. A költőnek kicsit könnyebb, ő sokáig hordozhatja magában a tudást, mígnem aztán egy vonatúton vagy egy padon, bárhol kikívánkozik belőle. Gyuri szemrehányóan szokta is mondogatni, hogy ő nem tudja útközben megírni a regényeit. Ahhoz hónapokig kell a fenekén ülnie.

T. K.: Azért is félreérthető a „pokolra kell annak menni”, mert a magyar társadalomban él egy olyan berögződés, hogy kizárólag verejtékes munkával, szenvedés által lehet eredményt elérni. Holott ez nem így van. Az alkotás maga öröm, annak öröme, hogy végzem a rám szabott feladatot. És ha elég kitartóan és fegyelmezetten dolgozom, ha nem adom fel, és nem kifelé fi gyelek, vagyis nem sikert szeretnék aratni, hanem pontosan fogalmazni, akkor az Úristen időnként megajándékoz. És a költő mindig tudja, mikor nyúlt bele Ő a versébe. Ez az a bizonyos titok a versben, az a sugárzás, amire minden költő vágyik.

Sz. T. A.: Tandori Dezső írja egy helyütt: „pokrócba burkolózva sírtam”. Tudta, hogy kegyelmi pillanatban volt része, és megrendült. A költő hálás azért, hogy kapott, és ezáltal adhat. Emlékszem Géher István fordításszemináriumaira. Ő nagyon figyelt az ifjú költőkre, mindig segítette őket. Ahogy a versed fölé hajolt, azzal a mély figyelemmel, azért érdemes volt írni. Egyszer aztán leültetett minket félkörbe, és szigorúan így szólt: „Biztos, hogy ezt akarjátok csinálni? De hiszen ebbe bele lehet halni!” Sokan abba is hagyták.

G. K.: Mint mondtam, negyvenvalahány évesen kezdtem el újra keresni a versnyelvemet. Még bőven a gyógyulás idejére esett. Emlékszem a pillanatra, nem túl patetikus, a vécén ültem, amikor az a sor, hogy „mint akinek hagyaték az árnyéka”, megszületett. Ez lett az egyik legfontosabb versem. Rohantam a számítógépemhez, hogy el ne múljon, éreztem, itt az isteni kegyelem. Utána persze még rengeteget csiszolgattam rajta, de az a sor nyitott fel egy tárnát bennem. Annával nemrég arról beszélgettünk, hogy a boldogság pillanatait a legnehezebb költészetté emelni. Az új kötetem a pokolból indul, és a mennyig szárnyal, hisz közben megérkezett hozzánk Hanna, és én apa lettem. Negyvenhárom évig készültem rá, hogy elénekeljem valakinek a Bóbitát. A feleségemmel egyik nap elindultunk a babakocsival, és én megszólaltam: menjünk már le a Tisza-partra! Lassan tizenöt éve élek Budapesten, és a Dunát még soha nem tévesztettem el. Ez valami ősi hang lehetett a gyerekkoromból: úgy tudok szeretni, ahogy engem szerettek. Ez az elszólás indította be a Magamról többet-ciklust.

A teljes cikk a Nők Lapja 2020/14. számában olvasható végig. A magazin április 1-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Kovács Szilvia

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét