Már lehet utazni, de biztos, hogy kell is?

0
12

Idén nyáron Olaszországba utaztunk volna, a szüleim Ausztráliába, az öcsém pedig Montenegróba. Legalábbis ezekre a helyekre biztosan, de azért mint minden évben, most is volt a kalapban még néhány úti cél: általában ezek az utazások jelölik számunkra (mint gondolom, sok mindenkinek) a cezúrákat az egyébként többnyire egyhangúan folyó életben, szóval a mentális egészségünk érdekében jó, ha mindig van kilátásban egy következő. Aztán tavasszal elég egyértelművé vált, hogy az idei nyár más lesz, és privilegizált helyzetünk teljes tudatában, de azért nagy önsajnálattal lemondtunk szépen mindenről. Még egy darabig vergődtünk „csak ausztriai”, „csak néhány napos” meg „nem repülővel, hanem vonattal megtett” utakon, de ahogy kitaláltunk valamit, rögtön jött egy ijesztő hír – hogy Ausztriában megugrott a fertőzöttek száma, hogy a koronavírus egyébként a levegőben is terjed, és hogy a felelőtlenül utazgató szuperterjesztők miatt lángol fel újra a vírus olyan országokban is, ahol már legyőzöttnek hitték a járványt. Szóval úgy tűnik, a legészszerűbb döntés még mindig az otthonmaradás.

Mégis, nehéz nem azt érezni, hogy alapvető szabadságjogunktól lettünk megfosztva, még úgy is, hogy itt Európa posztszocialista régiójában még sokan emlékeznek arra, milyen volt, amikor világjárvány nélkül sem lehetett elhagyni az országot. De lehet, hogy pont ezért olyan dühítő az egész: egyszer már sikerült kiharcolni a (többnyire) határok nélküli, szabad Európát, most pedig visszaállt egy gyűlölt rend, mintha hirtelen megint csak latrinába lehetne szarni. A Schengeni Egyezmény után a horvátországi nyaralásra induló magyaroknak már nem kellett órákat vesztegelniük a határnál, nem kellett félni, hogy majd elveszik a pokrócba csavart szalámit, amit persze úgyse vett volna el senki. A családi nyaralásokon már nem kellett úgy tennünk az ellenőrzésnél, mintha aludnánk, mert anyám szerint az alvó gyerekeket nem piszkálják a határőrök. A magyar középosztály megszokta, hogy ki lehet ruccanni egy olaszországi hétvégére, hogy szélesebb réteg számára elérhetőek a repülőjegyek, egyszóval az utazás luxusból az életünk szerves részévé vált. És nemcsak a nyaralás, de a kétlaki élet is, ahogyan az ingázás is megvalósítható már az agglomeráción bőven túlról, egy másik országból is. Ezt törte most derékba a koronavírus, olyannyira, hogy sokan nem is a nyaralás miatt stresszelnek, hanem azért, mert még mindig nem tudták meglátogatni a külföldön érő rokonaikat.

Az Atlantic cikke már a kozmpolitizmus végét emlegeti, hangsúlyozva, hogy a határzárak oldása világszerte kevésbé a fertőzések számának csökkenésével áll összefüggésben, hanem sokkal inkább politikai és gazdasági okok állnak mögötte – különösen az olyan országokban, amelyek nagyban támaszkodnak a turizmusra. Ugyanez látszik a magyar kormány kategorizálásában is, ahol Horvátország például a sok fertőzött ellenére is „zöld” országnak számít, vagyis mindenféle karanténkötelezettség nélkül látogathatjuk. Most, július végén úgy fest a helyzet, hogy Európán belül nagyjából szabadon utazgathatnak a magyarok: sárga kategóriába tartozik Nagy-Britannia, Románia, Szerbia, Bulgária, Norvégia és Svédország, és piros kategóriába került Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Albánia, Ukrajna, Fehéroroszország, Moldova és Koszovó. A sárga jelzésű országokból hazatérő magyaroknak és külföldieknek egészségügyi vizsgálaton kell részt venniük és házi karantént kell vállalniuk, piros jelzésű országokból külföldiek már nem léphetnek be Magyarországra.

Tehát a legnépszerűbb nyári úti célok (Horvátország, Olaszország, Spanyolország, Franciaország) idén is gond nélkül (legfeljebb a kötelező maszkviselés kellemetlenségeivel megtoldva) látogathatóak. De ha egy pillanatra visszatérünk oda, hogy ezeket a döntéseket politikai és gazdasági érdekek, és nem járványügyi megfontolások mentén hozták meg, akkor továbbra sem egyértelmű, hogy érdemes-e menni. Jóérzésű ember persze nem akar maga fölé gondoskodó államot, de ahogyan a környezetvédelem kapcsán, itt is felmerül a kérdés, hogy nem járnánk-e jobban, ha az ilyen súlyos, az egész társadalmat érintő kérdésekben észszerű szakértői vélemények alapján születnének központi döntések. Mert a „csak akkor utazzunk, ha muszáj” nyilvánvalóan kényelmes kézmosás az országok vezetőinek, miközben a döntés azért mégis az egyénre van bízva. Közben a gazdaság legalább pörög (és persze ez a kapitalizmus minden vélt és valós gonoszságával együtt is egy baromi fontos szempont), ha pedig bedurran a második hullám, azzal elég lesz majd később foglalkozni. Nem gondolom persze, hogy bármelyik ország kifejezetten akarna egy durva fertőzéshullámot, teljesen érthető, hogy próbálnak valamiféle kockázat-nyereség modell alapján okoskodni, amiben szükségszerűen egy egyenletbe kerülnek az emberéletek meg a GDP. És persze ez a kettő amúgy is szorosan összefügg, szóval mondom, ezzel tényleg nincs semmi baj.

Ami most sokaknak nehézséget okoz, az inkább az, hogy hogyan lehetünk ebben a helyzetben felelős állampolgárok (főleg, ha általában szeretünk azok lenni). Nekünk ez most azt jelentette, hogy itthon maradunk, de – bármennyire is nemesen hangozna – nem elsősorban a közjó miatt, inkább csak félünk. Mert persze lehet odafigyelve, a strandhomokot is fertőtlenítve, maszkban búvárkodva nyaralni, de kockázat azért mindig van, az meg a másik, hogy érdemes-e?

Az Atlantic azért arra is pontosan rávilágít, hogy bár az európai országok bezárkózása hirtelennek tűnik, nagyon is voltak efelé mutató előzmények a menekültválságtól a Brexitig. Ennek mentén pedig az is bőven elképzelhető, hogy a bezárkózás többé-kevésbé hosszú távon is megmarad – ha nem is a nyaralásunkba belerondítva, de a külföldön való vállalkozást és munkavállalást mindenképpen megnehezítve.

Mi most azt mondogatjuk magunknak, hogy majd jövőre, persze tudjuk, hogy ez sem biztos. Sokan mondják, hogy a koronavírus hosszú távú átalakulásokat hoz az életünkbe, és sok környezetvédő azt is hangsúlyozza, hogy a repülős utazások csökkenése valójában nagyon is hasznos az emberiségnek. De én teljesen megértem azt is, akit ez kevéssé kárpótol a tengerparti koktélozás helyett.

Fotó: Unsplash.com

Olvass tovább!

"Nem voltunk felkészülve a koronavírus nőket érintő hatásaira" – interjú Caroline Criado Perezzel, a Láthatatlan nők szerzőjével

“Nem voltunk felkészülve a koronavírus nőket érintő hatásaira” – interjú Caroline Criado Perezzel, a Láthatatlan nők szerzőjével

A koronavírus az egész világot megrengette, a nőket mégis súlyosabban érinti – ezt a korábbi világjárványok kapcsán már pontosan levezette Caroline Criado Perez, a Láthatatlan nők című kötet szerzője. A nemek közötti adatszakadékot bemutató könyv írójával uniszex termékekről, női vezetőkről, big datáról és a koronavírusról is beszélgettünk.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét