Miért szerethető Szabó Magda Ókút című könyve?

0
9

Megint egy könyv, ami odaszögezett, nem eresztett. Ez a kötet is Szabó Magda önéletírásai közé tartozik. Sőt vállaltan az. Kis fejezetek sorban, mind-mind felér egy-egy vallomásos regénnyel. Ha életrajzi kitárulkozásainak sorában valamiféle időrendi sort képzelek el, akkor az Ókút áll legelöl.

,,Én megrendelt gyerek voltam. Apám fazonra rendelt, akart egy lányt, akit úgy fognak hívni, hogy Mária Magdolna. Megszülettem. Egy hadikórházban, nem fejjel, hanem lábbal előre, ami meglehetősen udvariatlan dolog volt szegény anyámmal szemben.”

Ezt a pár mondatot egy interjúból írtam ki, felütésként sokszor elmondta Szabó Magda. Én is annak szánom: felütésnek. Mert a sorsa innen rekonstruálható. És ha valaki a civil Szabó Magdát szeretné megismerni, akkor a most ajánlott könyvvel kezdje a sort. Bár épp az Ókutat olvasva jöttem rá, hogy vele kapcsolatban már az egészen kicsi gyerek kori emlékek között nemcsak fel-felbukkan, hanem minden kisebb-nagyobb történésben ott van, megjelenik az író.

És van benne alliteráció! 

Többször elmesélte, ezt a korai történetet is szóbeli interjúiból ismerem. Hároméves körüli lehetett, természetesen még nem tudott se írni, se olvasni. Ült a bilin, és édesanyja első házasságából származó fia, Béla, aki tíz évvel idősebb volt Dolnánál – ez volt a neve otthon Szabó Magdának –, is ott tett-vett a közelében. Egyszer csak megszólal a kislány: „Béla nem hagy bilin ülni, és engem verseket költni!” Ahogy mesélték a szülei, a kés megállt a levegőben. A felnőttek hallgattak, aztán megszólalt az édesapa: „Nem is rossz. Kétütemű. Magyaros. Kicsit hasonlít a Kalevalához. És – Béla-bili – van benne alliteráció.”
Egy ilyen, nem akármilyen – még ha játékos – felismeréshez is nem akármilyen apa kellett. Ahogy Szabó Magda imádta a szüleit, különleges rajongással az édesapját, és az Ókútban úgy mesél róla, ahogy mesél, én is beleszerettem Szabó Elekbe. Az édesanyjába, Jablonczay Lenkébe is, de másképpen. Találtam egy fotót róluk egy kisfilmben, mely akkor készült, amikor Szabó Magdát Debrecen díszpolgárává választották. Még fiatal szülei – amúgy ő késői gyerek volt – között áll a tiszta szemű, hatévesforma, felnőtt tekintetű kislány. Jobbról megnyerő, jóarcú, tarkopasz, cvikkeres, vékony édesapja világos ruhában. Balról sötét öltözetben, szemében visszatartott vidámsággal, erősebb alkatú édesanyja, mintha mindkettőjük védelmezője lenne. Az Ókút olvasása után akadtam rá erre a képre. Megállítottam a filmet, hosszan néztem a három arcot, és közben visszahallottam Szabó Magda mondatait a szüleiről.
„Két író házasságából születtem (…) Anyám novellákat írt, regényt is, kis színdarabokat, mesét, rengeteget. Egyszer megpróbálta kiadatni a meséit, (…) de elmaradt a kötet, mint ahogy elmaradt annyi más is, voltaképpen az igazi élete is. A szonettek, a verses önéletrajz – apám munkái –, kitűnő elbeszélései, karcolatai sose láttak napvilágot, eszébe se jutott megmutatni bárkinek kívülünk. Anyámban sokáig élt a remény, hogy esetleg pénzt kereshet műveivel, apám meg se próbálkozott vele, nem vette komolyan saját tehetségét. (…) Ha valaki segít a szüleimnek, bátorítja, meggyőzi őket elhivatottságukról, ha van bázisuk, valami hátvédjük, ők is hivatásos írók lettek volna, nem csak én. (…) De anyám anyátlanul nőtt fel, csupa félelem, sérülés, bizonytalanság volt gyerekkorában, majdhogynem kegyelemkenyéren tartották dédanyám házában. Apai nagyapám meg egyszerűen beütemezte fiait: egy pap, egy jogász, egy pap, egy jogász, egy pap, egy jogász. Hogy a legkisebb fiú – apám – más is lehetne, nem jöhetett szóba. (…) Pedig apám Ady köréhez tartozott (…) s emlékezései, az együtt töltött kávéházi estékről való beszámolás mögött megfogalmazatlanul, de mindig érzékelhetően ott volt a más létforma utáni sóvárgás s önmaga gyöngeségének felismerése: nem volt bátorsága, nem moccant semerre sem arról az útról, amelyre szigorú, nagy tehetségű esperes apja állította.”

A mesebeli királylány

Hogy Szabó Magdából az lett, aki, abból kihagyhatatlanok a szülei. Tudta ezt jól, ez a gondolat lengi át a fejezeteket. „Életem első évei úgy rögzültek bennem, nincs az a mesebeli királylány, akinek olyan jó dolga volna, mint nekem, örök meseszóval különös magánvilágunk kulisszái mögött. Hogy a gyerekkorom rendkívüli, hogy boldogabb vagyok másoknál, többet kapok, nemcsak kulturális, de emberi, s ha ismertem volna ezt a szót, művészi tekintetben, már akkor, egészen kisgyerekként is világos volt előttem.”
A történetek sorából csak egy kiragadott, ám igen jellemző részlet. A két író mesélt. Minden estéjük mesével telt. De nem akármilyen mesék voltak ezek. Nem könyvből, nem is emlékezetből. Leginkább a fantáziák világából gomolyogtak elő a történetek.
„Különös esti mulatságainkat nem cseréltük volna fel semmivel. Ahogy nőttem, egyre bizarrabbak lettek történeteink, melyeket hol apám, hol anyám kezdett el, hol meg én magam. (…) A mesék hősei részint kitalált figurák voltak, részint mi magunk, rokonaink, barátaink vagy ellenségeink. (…) Apám otthagyta a könyvét, ha anyám volt a soros, anyám a pasziánszát, ha apám kezdte rá, harsogva nevettünk, módosítottuk egymás ötleteit, formáltuk az eseményeket. Olyanok voltunk kicsiben, mint a népmese teremtői, visszafojtott indulatainkat így éltük ki, így toroltuk meg sérelmeinket. (…) Annyira mások voltunk, mint bárki, akit ismertünk, hogy rá is kényszerültünk erre a belterjes életre, vicceinket nem értették volna, csak megrökönyödnek tőlük; miután senki nem tudta rólunk, hogy mind írók vagyunk, minduntalan zavarba hoztuk a nem írókat.”

Tessék, itt van, olvassák!

És itt megint elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor megállok. Hogyan mondjam tovább? Minden alkalommal így kiáltok fel magamban, amikor nekikezdek egy-egy kedvcsináló vallomásnak, hogy miért is szeretem ezt vagy azt a könyvet. A legszívesebben lemásolnám az egész művet, elejétől a végéig: tessék, itt van, olvassák!
Sokáig nem értettem, miért sorakoznak anyám könyvespolcán a regényes életrajzok. Színészek, festők, muzsikusok, írók életének lenyomata. Az írók esetében miért nem inkább a könyveiket olvassa. Aztán kiderült, olvassa a könyveiket is, de számára vagy a könyvek olvasása előtt, vagy utána közvetlenül fontos az író életének regénye. Ismerni akarta. Igazából.
Azóta már értem anyám szenvedélyét. Mert végtelenül izgalmas, hogy mit kaptunk és mit tudunk elhozni, megragadni a múltunkból, a gyerekkorból. Mire tudunk emlékezni, mi lesz a meghatározó, mely pillanatok maradnak meg örökre emlékezetünk filmjén. Mennyire épülnek belénk, mennyire lesznek befolyásolói felnőtt életünknek – ezek mind tanulságos ismeretek. A hozott gének, a szülők példái, az ő sikeres vagy sikertelen sorsuk, útmutatásuk vajon mennyit segít, hogy megtaláljuk önmagunkat.
Az életrajzi regények sok rátalálást adnak. Én leginkább az önéletírásokat szeretem. Szabó Magdáéit különösképpen. Neki amúgy sincs szüksége életrajzíróra. Életének, szülei és családja életének regényét megírta saját maga. Az én sorozatom az Ókúttal kezdődik, a Régimódi történet a következő, a folytatás Az ajtó, és a Für Elise az utolsó. Az olvasó telhetetlen. Ezért írom le: mekkora ajándék lett volna, ha tudta volna folytatni a sort, ahogy tervezte!

Fotó: Getty Images

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét